1. fejezet

1. fejezet

Az aranyszeműek

- Öltözz fel Bella. - mondta Damon odadobva nekem a ruhámat.

- De miért? - morogtam.

- Aro lenyakaz, ha megtudja. - elegem van már, hogy nem lehetek az, aki vagyok. Persze hogy nem… Apu kinyírja, ha megtudja, hogy lefeküdtem vele.  Az pedig nem lenne jó.  Damon eszméletlen jó az ágyban. Ezerszer jobb, mint Félix vagy Demetri. Még most is bizsergek az előbbitől erre meg itt hagy ahelyett, hogy mennénk még egy menetet. Azt hiszem tényleg jobb lesz felöltözni. Nem is tudom mikor lettem én ilyen kis nimfomániás. Mondjuk az időm meg volt rá. Senki se kérje tőlem azt, hogy közel 3000 évig szex mentes életem legyen. És kimondta, hogy szerelem nélkül nem jó a szex. Én vagyok az élő bizonyíték ennek a megcáfolására. De persze néha nekem is hiányzik egy társ, aki melletted van jóban, rosszban. De majd annak is eljön az ideje. Ezeknél a gondolatoknál már a nagyterem ajtaja előtt jártam. Apám viselkedése az utóbbi időben nagyon furcsa volt. De érthetően, hiszen annyi év után elvesztette az egyik legjobb barátját. Caiust a románok ölték meg. Ha egyszer az a szemét Stephan a kezem közé kerül, akkor az első az lesz, hogy megfosztom, a golyóitól aztán szépen lassan megölöm. Kicsit furcsa átvenni a helyét a vezetőségben de ez egy óriási megtiszteltetés ami boldoggá teszi apámat meg talán engem is. Engem, a szemtelen motoros csajt, akinek akkora szája van, mint Jenifer Lopez feneke, és aki lefeküdt már a fél Volturival az apja tudtán kívül. Az ajtón bemenve észrevettem, hogy furcsa mód alig van itt pár „ember”. Apu se volt itt csak Marcus, akivel 2000 év alatt három mondatot beszéltem. Nyílván csendes típus. Biztos van valamilyen sötét titka, amit csak apu tud.  Azt hiszem agyamra ment a sok… khm…

- Bella fejezd ezt be! - mormoltam halkan. Mire Marcus rám pillantott én meg rámosolyogtam a legszebb, legártatlanabb és legcsábosabb mosolyommal. Amitől a vámpír szív is megremeg, na meg egy másik dolog is, amit most nem szeretnék kifejteni. Elfoglaltam helyem a trónon. Visszaemlékeztem mikor Elle aki mellesleg a legjobb barátnőm rózsaszín párnát akart rátetetni. Mondván ez így olyan nőcis. Aha, biztos, csak hogy én rühellem a rózsaszínt. Emlegetet szamár. Az ajtón Elle csörtetett be Damon oldalán. Hmmm... Damon. Mintha csak a gondolataimba olvasott volna rám kacsintott és kajánul elmosolyodott. Ebbe tuti belepirulnék, ha ember lennék. Pedig nem vagyok az a pirulós fajta. Ezt bárki megmondhatja. Egyre többen jöttek be. Gyűlés lesz?  És nekem miért nem szóltak? Ja, nekem kellett volna. De úgy látszik engem se tájékoztattak. Végre apám is megjelent és egy meleg mosollyal az arcán üdvözölt engem. Azt hiszem, nem lenne ilyen az a mosoly, ha tudná milyen is az igazi Bella. Ilyen téren rettentő hasznos az egyik a képességem. A mentális pajzs miatt apám nem látja az én gondolataimat. A többiekről meg Damon gondoskodik. Csak megkérem, hogy változtassa meg az emlékeket aztán jutalmul nála vagyok az éjszaka. Nem vettem észre eddig, de már mindannyian itt voltunk. És csend telepedett az egész teremre. Én meg zavartan néztem apámra. Aro pedig méltóságteljesen felállt, egy kicsit előrébb sétált majd belekezdett mondandójába.

- Hatalmas bejelenteni valóm van. Úgy döntöttem elég volt. Nyílván mindenkiben erősen él még a pár hónappal ez előtti dolog. Drága Caiusunk halála. Nem hagyhatjuk, hogy büntetlenül megússzák a románok ezt az esetet. Harcolni fogunk! - ennél a mondatnál elmosolyodtam. Imádtam harcolni, verekedni meg minden. Én voltam a legjobb harcos Volterrába. Már emberkoromba is ilyen voltam. Apám állítása szerint mivel én már nem is emlékszem rá. Anyám arca is eltűnt fejemből. - De nem egyedül. - ez meglepett. Kit akar még ide hívni? - Cullenék hatalmas segítség lehetnének. Ők a legnagyobb klán utánunk. - fejezte be. Cullen… Cullen… áh meg van az aranyszeműek. Carlisle Cullen. Szerintem bolond az a vámpír. Állatvéren élni? Soha. Nincs az az isten, aki rá tudna erre venni. Bár szeretem a kihívásokat. Hmm… lehet, egyszer még kipróbálom.  De amúgy tök jó fej a pasas és ezek szerint a nagy álma is összejött. Családot alapított. Merengésemből apám hangja riasztott fel.

- Már bármelyik pillanatban itt lehetnek. - ezek szerint már a kérdés is elhangzott. Azt vettem észre magamon, hogy izgulok. Mi a fene? 800 éve nem izgultam. Mondjuk 2 órával ezelőtt meg felizgultam. De ez másfajta izgulás volt. Vártam őket. Kíváncsi voltam rájuk. És mintha csak erre meg ők vártak volna. Kinyílt az ajtó és hét vega vámpír jött be rajta.

Körhinta

Első fejezet, part II.

Jól néznek ki, de melyik vámpír nem néz ki jól? A szemük aranybarna, így könnyen el tudtak vegyülni az emberek körében.  Négy férfi és három nő. Azokat, akiknek van párjuk, nem kéne elcsábítani a feleségeiktől, mert még beköpnek Aronak, de a szingli srác... Hm, jó a teste! Vajon benne lenne egy körben? Remélem igen. De ha nem, majd ráveszem.

A haja bronzvörös, kócos, úgy néz ki, mint aki már rég nem fésülködött. A szemei - mily' meglepő, - aranybarnák voltak. Mint a kavargó méz...

Mindenki engem nézett, és, hogy mit keresek Caius székében. Biztos még nem tudnak a haláláról. Vagy csak azt nem hallották még, hogy máris betöltötte valaki a helyét. És ha hallottak is róla, nem gondolhatták, hogy egy nő az.

-Barátaim! - megint Aro hangja térített magamhoz. Le kéne szoknom az álmodozásról. - Azért hívtalak benneteket ide, mert - már biztosan hallottatok róla, - Caius fivérem meghalt. A románok megölték, és meg szeretnénk bosszulni szeretett társunk halálát.

Valaki - a Cullen klán egy tagja - felhorkant. A szingli srác volt az.

-Szeretett társ? Mennyire szerethettétek, ha máris betöltötte valaki a helyét? - szólalt meg a vöröske. Sok mindent nem tud, és könnyel feldühödik. Eléggé ingerlékeny... Tetszik!

-Edward, maradj csöndben! - szólt a családfő fiára. Szóval Edward. A 19. században volt gyakori ez a név...

-Kérlek, rögtön megmagyarázom. - szólt hozzá nyugodtan apám. Először is, ne magyarázz itt így, mert amikor te még meg se születtél, ő már akkor tagja volt a Volturinak. Másodszor, azért kapta meg Caius testvérem helyét, mert  valakinek be kell töltenie a harmadik vezető posztját, és mert ő itt a rangidős, ezért lett Isabella a harmadik uralkodó.  És harmadszor, ne merd kétségbe vonni a lányomat. - védett meg. Ha tudná az igazságot rólam, nem, hogy Caius helyét nem kaptam volna meg, hanem szerintem páros lábbal rúgott volna ki Volterrából. Na jó, annyira azért biztos nem lenne mérges, de jobb vigyázni, hogy ne tudódjon ki a kis titkom...

-A te lányod? - kérdezte a maci alkatú fiú. Hm, biztos nem venné észre a szőkeség, ha macika eltűnne pár órácskára.

- Igen. 2982 éves. - mondta apu.

- Jól tartod magad csajszi! Nem nézném ki belőled! - kiáltott fel.

- Hát sok mindent nem néznél ki belőlem! - mondtam, és rákacsintottam.

Szerencsére Aro csak egy viccnek, egy jobb visszaszólásnak vette, és a kacsintást se látta. Mázli. Bár, a szöszi mintha egy kicsit dühösebb lenne... Miért mérges? És miért pont rám? Attól még, hogy egy-két órácskára szívesen elrabolnám a pasiját, lehetünk jó barátnők, nem? Olyan nagy bűn az? - Mosolyogtam magamban.

- Eltértünk a tárgytól! - álltam fel. - Röviden, bosszút szeretnénk állni a Románokon, és ezért kérjük a ti segítségeteket.

- Ahogy Isabella mondja. Szeretnénk a segítségeteket kérni, mert van két vámpír a klánotokban, akiknek a képessége hasznos lehet. Edward, Alice, ugye segítettek. Fontos lenne, hogy tudjuk, mire készülnek, és mikor lenne érdemes támadnunk. Ezért kellene a jövőbe látó képesség, Alice. Ami pedig téged illett, Edward, a harcban szükség van a gondolatolvasásra. Maradtok segíteni? - kérdezte nyájasan. Nem tudom, hogy ez mire jó, mert akármit mondanak, az a kettő, akinek képessége van, biztos itt marad.

- Én maradok. - A családjából mindenki döbbenten nézett a cinkosan mosolygó Alicere. Mintha tudna valamit.

Első fejezet, part III.

Nem érdekelt engem az annyira, hogy mit tud, és mit nem, hanem inkább végigmértem a srácokat. Nem volt annyira rossz a választék. Finoman nyaltam végig a felső ajkamat, majd a karomat keresztbe fontam.  Még mindig álltam, s próbáltam mosolyogni, de ez nem az én szokásom.

- Nos, kösz. - néztem a hollófekete hajú, pöttöm lányra.

- Ha Alice marad, akkor én is maradok. – mondta a szőke hajú pasas.

- Én is maradok. – vigyorgott a mackó alakú pasi.

- Ha te maradsz, akkor én is. – mondta a szőke cicababa, de a szemét nem vette le rólam. Megemeltem az egyik szemöldökömet, majd közelebb mentem a családhoz.

Arcomon pimasz mosoly jelent meg, természetesen a szőkeségnek intéztem.

- Hova szállásoljuk el őket? – kérdeztem éneklő, angyal hangon. Olyan hangon, amiből apuci nem sejti meg, hogy közben mérlegelem a fiúkat.

- Van egy szoba a tied felett, azt üres, és még van egy pár a kastély keleti szárnyában.

- Demetrie. – néztem az egyik testőrhöz, akit természetesen már megkaptam… - Vidd fel a cuccaikat, abba a szobába, amelyikbe szeretnék.

Demetrie nem nézett rám, én sem néztem rá, mert tudtam, akkor olyan pillantások lesznek itt, hogy húhaaaa.

- Nekem most dolgom van. – mondtam a szavaimat Aronak, és még a többieknek címeztem.

A magas sarkúm kopogott, s teljes magabiztossággal mentem előre.

- De ne feledd el lányom, hogy ma este gyakorolunk. – mosolygott apa, s én tudtam mire gondol.

- Megmutatjuk az aranyszeműeknek az igazi harcot, eh? – kérdeztem cinkosan mosolyogva. A mackó alkatú pasi rögtön belelkesült.

- Lássuk mire mész az előnyöd nélkül. – suttogtam, mikor elmentem a vöröske mellett. Tudtam, hogy gondolatolvasó, és hogy rajtam nem fog az ereje. Annál jobb. Éreztem nem egy tekintetet a fenekemen, mikor kisétáltam az ajtón. S vigyorogva néztem magam elé, mikor távoztam a teremből.

Ez a fiú nagyon tüzesnek tűnik, és mivel nem tilos, ezért rástartolhatok. Először kegyetlen leszek, szívtelen jégkirálynő, ami remélhetőleg majd okoz is egyéb dolgokat. Senki se mondja, hogy ninfomániás vagyok, mert nem vagyok, csak kiélvezem az életemet, ahogy azt tettem az elmúlt háromezer évecskében.

*.*

Hamar eljött az este, s felvettem egy sexy ruhát a köpenyem alá, amit nyílván le kell, hogy vegyek magamról.  Finoman simítottam végig egyenes hajamon, majd indultam el a nagyterem felé. Megmutatom én a vöröskének, hogy én nem vagyok olyan sebezhető, mint aminek ő gondol.

Én megmutatom neki, hogy kell harcolni.

Magabiztos léptekkel nyitottam ki az ajtót, ami a nagyterembe vezetett, majd vidáman mentem be, ahol már mindenki ott volt, és csak engem vártak.

- Medve! – néztem a medve alkatú pasasra. – Gyere ide, veled kezdek.

- Emmettnek hívnak. – mondta a medve alakú pasas, vagyis Emmett.

- Engem ez cseppet sem érdekel. – játszottam meg a rideget. – Gyerünk! – mondtam ledobva Félixnek a köpenyemet. – Mutasd mit tudsz. – mosolyogtam.

Jött volna nekem, mikor egyszerűen elléptem onnan.

- Lassú vagy. – mondtam színlelve az ásítást. Ismét megindult, s most hagytam hagy legyen közel hozzám. Angyali mosoly volt ajkaimon, szemem magabiztosságot sugárzott.

Mikor meg akart ütni megfogtam az öklét, megcsavartam a kezét, majd magam mögött repítettem a földre.

- Még lassabb. – mondtam megpaskolva a fejét. – Még gyakorolj.

Végignéztem a többieken: Apa büszkén mosolygott, Marcus unott volt, mint mindig, a szőke hajú férfi – akit információim szerint Jaspernek hívnak - elismerően nézte végig a harcomat Emmettel, Carlisle csillogó tekintettel nézett engem, a felesége, vagyis a nagylelkű anyatigris, Esme csak mosolygott, Rosalie fintorogva nézte, ahogyan elintéztem a plüssmaciját, Alice pattogott – ezt nem lehet lelőni végre?! – végül Edwardot néztem meg utoljára. Ő csak nézett engem, én néztem őt, ez így ment sok ideig, majd meguntam, és megszólaltam.

- Ami a legfontosabb: mindig nézz a hátad mögé. –mondtam, majd megfogtam az éppen engem megütni próbáló Emmett karját. – Vagy ne nézz, csak figyelj oda. Nem szabad nekik megengedni azt, hogy hátba támadjanak, mert akkor véged van. A második: mindig megfelelő erőkifejtés. – fogtam meg Emmett másik kezét, és dobtam a földre. – Az évek során az ember kitanulja, hogy nincs mindig időd pihenni, tehát tartalékolj. Ne pazarold az erődet fölösleges dologra. Fáraszd ki az ellenfeledet, majd maximális erőkifejtéssel győzd le. – Holnap folytatjuk a gyakorlást, ennyi elég mára.

*.*

Haladtam a folyosón a szobám felé, de valaki berántott a szobájába…